Joana Cotar nyolc évig volt a német Bundestag képviselője, először az AfD soraiban, majd függetlenként. Frissen megjelent Inside Bundestag című könyve egy könyörtelen belső látlelet arról, hogyan működik valójában a német parlament. Michael Meyen, a Szabad Médiaakadémia újságírója 2025 szeptemberében készített vele videóinterjút, amelyben Joana Cotar a pártok működéséről, a parlamenti színjátékról és a rendszer megváltoztatásának esélyeiről beszél. Ez a cikk a könyv és az interjú alapján készült.
A disszidens lánya – miért látja a jeleket
Cotar romániai disszidensek gyermeke. Édesapja hat évet ült politikai fogolyként Ceaușescu diktatúrájában, mert bírálta a hatalmat. Ez a tapasztalat beépített riasztórendszert adott neki: felismeri a szabadság korlátozásának jeleit, még ha a többség szerint nincs is semmi baj.
A kelet-német tartományokban is ezt a bátorságot látja – ott az emberek saját bőrükön tapasztalták, hová vezet, ha az állam gondolkodik helyettük.
Felügyelt szavazás – a Bundestag kulisszatitka
A könyv egyik legdöbbenetesebb része a szavazások leírása. A képviselők frakciójuktól „órarendet” kapnak: napirend + pontos utasítás, hogyan szavazzanak. Név szerinti szavazásnál a frakció embere magasba tartja a megfelelő színű kártyát, az urnáknál pedig másik kolléga áll készenlétben – nehogy valaki „rosszul” szavazzon.
Cotar szavaival: teljesen felügyelt szavazás folyik a német Bundestagban.
Ugyanez zajlik a bizottságokban: kötött idő, előre megírt szövegek, végül a kormánytöbbség leszavazza az ellenzéket. Volt, hogy mind a hat szakértő óvta a kormányt egy törvénytől – két héttel később mégis megszavazták változatlanul.
80% intrika, 20% politika
Cotar szerint a pártok „az államot zsákmányul ejtették”. Pártalapítványok milliós összegeket nyelnek el, civil szervezeteket tömnek állami pénzzel, hogy formálják a közvéleményt és mozgósítható hátországot teremtsenek.
Sok képviselő szakképzettség és élettapasztalat nélkül kerül a parlamentbe. Idejük 80%-át pártintrikákra, csak 20%-át törvényalkotásra fordítják. Van, aki négy év alatt egyetlen beszédet tartott – de ügyesen húzogatta a szálakat, így biztos listahelyet szerzett.
A 26 000 eurós személyzeti keretet sem mindig szakértőkre költik: sokan miniállásokat osztogatnak a választókerületben azoknak a delegáltaknak, akiktől a következő listahelyük függ.
Az AfD sem kivétel
Saját volt pártját sem kíméli. Az AfD-ben is nagyjából két év kellett, hogy a bürokrácia és a rendszer felfalja azokat, akik mindent másként akartak csinálni.
„Előtér-demokrácia” – ahol az igazi hatalom születik
A könyv egyik legérdekesebb fogalma az „előtér-demokrácia” (Vorfeld-Demokratie). Cotar szerint az igazi döntések nem a plenáris teremben, hanem sokkal korábban születnek – abban a rejtett térben, ahol eldől, mi kerülhet egyáltalán napirendre. Aki ezt az előteret uralja, annak a szükséges többség már szinte magától adódik.
A „civil társadalom” – állítja Cotar – csupán alibi: a nép állítólagos hangja a legtöbbször nem más, mint a kormányzati akarat visszhangja. Támogatási programokon keresztül az állam gyakorlatilag maga dönti el, ki marad jelen a közéletben és ki tűnik el.
A reform: kevesebb állam, több szabadság
Cotar nemcsak diagnosztizál: 15 pontos reformprogramot vázol fel. Népszavazás mint korrekciós eszköz, a politikusok felelősségre vonhatósága, hivatali idő korlátozása, kevesebb törvény és kevesebb állam, az önkormányzatok megerősítése, a közmédia-járulék eltörlése – hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A program központi gondolata: ki kell vonni a pénzt a politikai rendszerből. Ez konkrétan azt jelenti, hogy drasztikusan csökkenteni kell a pártalapítványok, az államilag finanszírozott NGO-k és a fölösleges államigazgatási pozíciók költségvetését – olyan posztokét, amelyeket Cotar szerint nem szakmai szükséglet hoz létre, hanem pártbeli szövetségek és személyes kapcsolatok. Amíg a rendszer ennyi pénzt oszt szét, addig mindig lesznek, akik a pénz körül szerveződnek, és nem a közjó érdekében.
Az interjúban ennél is továbbmegy: a minisztériumok felét eltörölné (az argentin Milei-példára hivatkozva). Bevezetné a törvények kötelező felolvasását a szavazás előtt – ha 300 oldalas, olvashatatlan jogszabályt végig kellene hallgatni, drámaian kevesebb törvény születne.
Víziója: egy minimalista állam, amely csak belső és külső biztonságra, igazságszolgáltatásra szorítkozik. A többit az emberekre bízza – legyen szó részvényről vagy Bitcoinról.
Joana Cotar nem csak a parlamenti rendszert kritizálja – a digitális kontroll tágabb összefüggéseiről, az életkor-ellenőrzéstől a chat control-on át a digitális euróig egy külön írásban is részletesen értekezik.
Joana Cotar és Roman Reherrel közösen működtetik a Dezentral & Direkt YouTube-csatornát, ahol a pénzügyi szuverenitás és decentralizáció témáit boncolgatják. Itt a Bitcoin nem spekuláció, hanem eszköz: a hatalom visszaszerzése az egyén kezébe, cenzúrázhatatlan pénz, amely ellenáll az állami túlkapásoknak és a központi kontrollnak.
Könyvének reformjavaslatai nem annyira radikálisak, mint amennyire szabadelvű gondolkodóként szeretné – de tudatosan a realitásokhoz igazította őket, hogy valóban megvalósíthatóak legyenek.
2029 – a személyes határidő
Cotar 2029-ig ad időt Németországnak és magának. Ha addig nem történik érdemi változás, elhagyja az országot. Addig küzd: könyvvel, videókkal, a Free Speech Aid nevű, állami pénzektől független civil szervezettel – és azzal, hogy néven nevezi a problémákat.
„Nem hallgathatok” – mondja. „Amíg itt élek, látom, merre tart az ország, és tudom, mi zajlik a kulisszák mögött – nem hallgathatok.”
Az Inside Bundestag a Westend kiadónál jelent meg 2026 februárjában. A könyvről Michael Meyen írt részletes recenziót a Szabad Médiaakadémia oldalán, Fritz Goergen pedig a Tichys Einblick hasábjain elemezte, hogyan veszítette el Cotar nyolc év alatt a parlamenti demokráciába vetett hitét.
